Ahogy én látom...
(A pillangó története)

„Egy gondoskodó személy, látva a pillangó küzdelmét, ahogy a bábból próbált kitörni, segíteni akarásból, gyengéd kézzel meglazította a szálacskákat, hogy azok egy nyílást formáljanak. A pillangó könnyen kiszabadult, s a báb körül verdesett, de nem tudott elrepülni.

Amit az együtt érző személy nem tudott, hogy csak a születés küzdelmeiben tudnak a szárnyak annyira megerősödni, hogy alkalmasak legyenek a repülésre.

Így hát a pillangó a földön töltötte rövidke életét, és soha nem ismerte meg a szabadságot.”

Úgy érzem, meg kell tudnunk, tanulni nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tanulás, amely lassan érlelődött bennem: a fájdalom tüzein, a türelem vizein érkezett el hozzám. És még mindig tanulom, hogy akit szeretek, azt fel kell szabadítanom, ha csüngök rajta, és ellenőrzöm, elveszítem azt, amit megtartani szeretnék.

Ha valakit, akit szeretek, meg akarok változtatni, mert úgy érzem, hogy én tudom, milyennek kellene lennie, akkor megfosztom őt a legértékesebb jogától: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon a saját életéért, a létezés módjáért. Valahányszor ráerőszakolom a kívánságomat, vagy akaratomat, és megkísérlem az uralkodást egy másik ember felett, elveszem tőle a növekedés, az érés önállóságát és megrövidítem és korlátozom ezzel a birtoklási vággyal, függetlenül hogy mennyire szívből jövők is voltak szándékaim.

Sérthetek, és rabbá is tehetek valakit a védelem legszívélyesebb aktusaival. Az óvás és az aggodalom minden szónál ékesebben tudja mondani a másiknak:

„Te képtelen vagy rá, hogy magadra gondot viselj, s ezért nekem kell veled törődnöm, mert rám vagy bízva, én vagyok érted a felelős.”

Amint tanulom, és egyre többet gyakorlom, már tudom mondani annak, akit szeretek:

Szeretlek, értékellek, tisztellek, és bízom benned, hogy kifejlődik az az erő személyiségedben, ami szükséges ahhoz, hogy azzá válj, amivé lehetőséged szerint válhatsz, - ha én nem állok az utadba.

Annyira szeretlek, hogy szabaddá tudlak tenni.

Jöjj mellettem örömben és szomorúságban!

Meg fogom osztani veled a könnyeidet, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

Ott leszek, amikor szükséged lesz rám, törődni fogok veled, és megvigasztallak, de nem foglak visszafogni, amikor már egyedül is tudsz járni.

Készen leszek rá, hogy veled legyek magányodban, és gyászodban, de nem fogom azt elvenni tőled.

Igyekezni fogok, hogy éppúgy figyeljek arra, amit mondani szándékozol, mint a szavaidra, de nem biztos, hogy mindig egyetértek majd veled.

Néha dühös leszek majd, és akkor olyan nyitottan fogom megpróbálni elmondani neked, hogy mi bánt, de ne érezd azt, hogy bánom a különbségeinket, vagy hogy elidegenedtem volna tőled.

Nem lehetek mindig veled, nem hallhatom mindig, amit mondasz, mert vannak olyan idők, amikor magammal kell törődnöm, és mikor ez megtörténik, olyan tisztességes leszek majd veled, amilyen egyáltalán lenni tudok.

Még mindig tanulom elmondani ezt - kelljen bár szavakkal vagy cselekedetekkel - azoknak, akit szeretek, akikkel törődöm.

Én ezt hívom nyitott kézzel szeretésnek.

És még ma sem tudom mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már sokkal ügyesebb vagyok, mint régen.
(Ruth Sanford)